Albánia

„Albánia a Balkán szíve”, szokás mondani, merthogy ez a kevésbé ismert, elszigetelődött ország, megőrizte érintetlen formában természeti örökségét, kincseit, és sajátosan sokszínű kultúrája, pezsgése teszi, olyan izgalmassá.

Albánia az Adriai-tenger déli partvidékén, az Otrantói-szoros bejáratánál, a Balkán-félsziget DNy-i részén fekszik. Felszínének mintegy kétharmadát dombvidék és hegységek alkotják. A hegyek elzártságában élő albánok magukat sziklalakóknak, a sas fiainak (szkipetár), országukat pedig a sasok országának (Shqipéria) nevezik. Az ország nem megfelelő gazdasági fejlettségének okai viharos történelmében keresendőek, pedig az Albán-hegyvidék gazdag króm-, réz- és vasérckészleteket rejt, de a fejlődést a szakemberek, a tőke, és a technológia hiánya késlelteti. Így a lakosság több mint fele a mezőgazdaságból él, búzát, kukoricát, zöldségféléket, dohányt, gyapotot, fügét, citrusféléket, szőlőt termesztenek, állattenyésztésük nem túl jelentős, juhot, kecskét, szarvasmarhát tartanak.

Albánia folyói villamos energiatermelésre alkalmasak, amit ki is használnak az elektromos áram nagy részét vízierőművek, adják, s mivel az energiafelhasználás nem túl jelentős exportcikké is vált az albán bioáram.

Az ország hat nemzeti parkkal, 24 természetvédelmi területtel, és több mint 2000 egyéb védett természeti értékkel rendelkezik, köztük olyan kuriózumokkal, mint a barnamedve, az aranysakál, a zerge, a kis kárókatona, a fekete sas, és a vékonycsőrű póling.

Albánia kultúrája rendkívül sokszínű. Az albánok feltételezett ősei, az illírek, a Balkán-félsziget nyugati részein telepedtek le a bronzkor végén, a tengerparti sávokban görög kolóniák alakultak ki. Később Római provincia lett (Illyricum), majd a barbárok fosztogatásai után egymást váltották a hódítók: Bizánci Birodalom, Bolgár Fejedelemség, Dukljai Fejedelemség, Velencei Köztársaság, stb. Albánia nemzeti hőse, Szkander bég (Kasztrióta György) negyed évszázados ellenállásának köszönhetően, az Oszmán Birodalom, csak 1501-ben hódította meg. A II. világháború után az eddig is elszigetelten létező Albánia gyakorlatilag minden kapcsolatot megszakított a külvilággal.

Felekezetileg is túlságosan megosztott volt, (muzulmánok, ortodoxok, és katolikusok) s a vallási konfliktusok miatt lett az egyetlen hivatalosan is ateista állammá, a nőket mentesítették a fátyol viselése és a hátrányos megkülönböztetés alól, a mecseteket és templomokat múzeumokká, iskolákká alakították.

Népzenéjük mind formailag, mind műfajilag feltűnően gazdag, népköltészetük legmeghatározóbb alkotói a mesék, a mondák a legendák. Épített környezetükön egyszerre figyelhető meg római, török és szovjet hatás nyoma, Albánia festészetének kiemelkedő alkotásai a falfestmények és az ikonok. Irodalmát sokáig a katekizmusfordítások, és a vallásos témájú versek jelentették, csak a függetlenség elnyerése után jelentek meg a társadalmi, filozófiai tárgyú művek, s a kommunista idők lejártával kerülhettek kapcsolatba más népek kultúrájával, irodalmával.

Albánia határait a lakosoknak sokáig tilos volt át lépni, s bár az ide érkező turistákat nem korlátozták, de az albánoknak nem volt tanácsos szóba elegyedniük sem külföldiekkel. Mindezek ellenére az itt élők rendkívül vendégszeretők, biztonságos, nincs turistákra szakosodott bűnözés.

Albánia fővárosát, Tiranát a 17. század elején törökök alapították. Látnivalói a város főterén, (a Skander bég téren) álló óratorony és a mellette látható Ethem Bey mecset, amely kupolájával és minaretével a város legjellegzetesebb épülete, a tér névadójaként szolgáló Szkander bég szobor, a Piramis, ami Enver Hodzsa egykori múzeuma, a Parlament, és az Archeológiai Múzeum. Érdemes továbbá felkeresni Albánia két múzeumvárosát, Berat és Gjirokast, amik kőcserepeikről híresültek el.