Portugália utcáin

Tudod mi számíthat ma igazán ízig vérig portugál hangulatnak? Tegyük fel, hogy átverekedted magad valamilyen úton módon fél Európán, aztán sikeresen végigtáncoltál a Pireneusok sziklameredélyein, majd levezetésül jártál egy tüzes spanyol flamencót valahol az Ebro mentén, és végül megérkeztél az öreg kontinens nyugati csücskébe, Portugália lüktető szívébe Lisszabonba.

Előtted a város hét dombjának egyikén a büszkén trónoló Szent György vár magasodik. Robusztus tornyai és erős falai máig óvják az évszázadok során majd négymilliósra duzzadt főváros lakóinak életét. A sziklaszilárd falak olyan védelmezőn ölelik körül a régi városnegyed szűk sikátorait ma is, mint ezer évvel korábban, amikor arab hódítók pöffeszkedtek Portugália függetlenségre szomjazó népe fölött. Kicsinek és elveszettnek érzed magad a monumentális falak előtt, de amint a kopott lépcsőket megmászva kitekintesz a vár egyik ablakából, máris elvarázsol a panoráma, és elfeledteti veled minden korábbi félelmedet. Céltalanul és elbűvölve bolyongsz tovább a zegzugos utcákon, lépéseid nyomán felötlik benned, hogy évszázadokkal ezelőtt felfedezők, gyarmatosítók tucatjainak bakancsa koptatta ugyanezeket a köveket.

Innen indult veszedelmes útjára Vasco de Gama 1497-ben egy fülledt júliusi napon, hogy szívós és kitartó haladással szilárdítsa meg Portugália úttörő szerepét a nagy felfedező nemzetek sorában. Miután hajói megkerülték a Jóreménység fokát méltán kiérdemelte, hogy örök emléket állítsanak tetteinek a Belém torony megépítésével. Ahogy utcáról utcára haladva lassan felfedezed a várost, hamisítatlan mediterrán gitárpengetés adja lépteid ritmusát. Kerthelyiségekből, apró éttermekből, bárokból, otthonok nyitott spalettáin átszűrődve a zene körbeveszi Portugália minden tölgyerdejét, a kikötőket, és a Tejo menti településeket. A vidám nevetések fűszerezik dallamát, és a citrusmezők susogása teszi szenvedélyessé hangulatát. Levendula és rozmaring illata csap az orrodba, ahogy kicsit eltávolodsz a várostól, és a tenger felől érkező szél ravaszul rávesz arra, hogy kisétálj a tengerpartra.

Miután hátad mögött hagyod az ezeréves főváros színes házait, kikönyökölsz Torre de Belém reneszánsz erkélyeiről és elmélázol az eléd táruló óceán azúrkék hullámain. Ahogy alkonyodni kezd, és a hűvös tengeri szél libabőrösre borzolja karodat, visszatérsz az éppen elemébe lendülő városba, és megpihensz egy tengerparti étterem védett teraszán.

Áldott nyugalom telepedik rád, amit csak egy pillanatra zavar meg a közeli kiskocsmából kiszűrődő csatakiáltáshoz méltó sörszagú gólöröm – talán épp Luis Figo szerzett pontot csapatának. A meglepően kedves pincértől rendelsz egy pohár Portóit, majd belefeledkezel az étteremből kiszűrődő fado keserédes dallamaiba. A pincér kihozza a borodat, és cseppet sem tolakodó javaslatának engedve tőkehalat rendelsz. Lehet, hogy nem passzol mellé a bor, de ez téged most cseppet sem érdekel. Csupán bele akarsz helyezkedni a mostba, Portugália jelenjébe. De a fado népi egyszerűséget idéző könnyed dallama kéretlenül is kalauzoddá szegődik utadon; veled marad, és szállodai szobádban már lágy altatóként kísér, amikor aludni térsz.