Szardínia Szigete
Az Itáliához tartozó Szardínia (eredeti nevén Sardegna) a Földközi-tenger második legnagyobb kiterjedésű szigete. Korzikától a 12 km széles Bonifacio-tengerszoros választja el. Mindkét sziget a Tirrén-masszívum kiemelt darabja. Részben őskori gránitos kőzetekből, ókori mészkőből és harmadkori vulkánokból áll, részben negyedkori allúviumokkal borított hegy-völgyes szigetország - Szicíliához hasonlóan - 1948-tól kezdve külön autonómiával rendelkező terület, úgynevezett „Regione”. Lakói legnagyobbrészt mezőgazdaságból élnek, főleg juh és kecsketenyésztéssel, de a bányászat is jelentős, fehér- és ritkafémek, szén és kaolin kitermelésével foglalkoznak.
Szardínia történelme rendkívül kalandos, különös tekintettel a sziget történelem előtti múltjára. A tudósok a legrégibb itt élő népet szárdoknak nevezték. Jellegzetes emlékeik a „nurage”-ok, amik csonka kúp alakú, hatalmas terméskő lakóépületek, ezen kívül a sziklába vájt sírok, amik a néphit szerint a „boszorkányok házai”, és a hatalmas sziklalapokkal fedett síremlékek „óriások sírja”. Az időszámításunk előtti VII. században Szardínia Afrika felé eső tengerpartját a föníciaiak, majd Karthágó gyarmatosította, a keleti partokkal pedig etruszkok kereskedtek, múzeumaik ebből a korszakból származó pun és etruszk síremlékeket őriznek. Az első pun háború után (i.e. 238) Róma megtörte Karthágó Szicília feletti befolyását és provinciaként bekebelezte a szigetet. Számos Római emlék is felfedezhető: utak, hidak, épületek, települések maradványai.
A nyugat-római birodalom bukásának idején vandálok dúlták fel Szardíniát, aminek a bizánci Belizár vetett véget. A VIII. században az arabok fosztogatták tengerpartjait, a lakosságot a sziget belsejébe űzve. A szárdok ebben az időben, négy tartományban szerveződtek, az úgynevezett Giudici uralma alatt. XI. században új hódítók jelentkeztek: Genova, és Pisa. A városköztársaságok és vezetőik (pl.: a Doriák) mély nyomokat hagytak Szardínia vár- és templomépítészetében. VIII. Bonifác pápa, Genovával és Pisával szemben magának követelte a szigetet, és spanyol-aragóniai királyoknak adta hűbérül. 1326-1713 között az aragóniai alkirályok elnyomó uralma alatt, mindenütt spanyol művészek dolgoztak, s az úgynevezett spanyol népi stílus, a katalán nyomta rá bélyegét Szardínia építészetre. 1718-ban Szardíniát az európai hatalmak Savoya királyának ítélték (Szardíniai királyság). Szardínia gazdasága a szabadelvű királyok uralma alatt sem fejlődhetett megfelelően a nagybirtokrendszer miatt, pedig a XIX. század második felében megépültek a mai napig meglévő vasútvonalak.
Az itáliai félszigettel három nagy kikötő felé irányuló hajóforgalom köti össze. Az északkeleten fekvő Olbia (Aranci-öböl) Civitavecchiával (Róma tengeri kikötőjével) sűrű személyforgalmat bonyolít le. Délen Cagliari, a Nápoly felől érkező hajók fogadóhelye, Szardínia északi részén pedig Porto Torres, Sassari Genova felől közelíthető meg legcélszerűbben. A sík nyugati partok mentén több öböl és kikötő is található, de csak Alghero tart fenn összeköttetést az itáliai félszigettel és Afrikával.
Szardínia szigetének legnagyobb városa Cagliari, az azonos nevű öböl partján, óriási sófőzőtelepek és tengeri fürdők partján fekszik. Kelet-nyugati irányban épült város dombokon húzódik, kezdve Bonaráitól San Micheléig, amelyen a régi pisai vár is emelkedik. Szintén a pisai korszak emléke az akkori városfalakból megmaradt Torre dell’Elefante és a magas Torre di S. Pancrazio, aminek tövében találjuk az 1802-ben alapított Museo Archeologico és Képtárat, ahol elsősorban Szardínia történelem előtti korszakának emlékei, bronztárgyak, nuragék gyűjteménye van.
Sassari középkori eredetű város, Szardínia földművelésének központja. Látnivalói: a palota, és a Museo Nazionale Senna.
